Grizzlyből „Angyal mackó”

Spitálszky József vagyok. Tapolcán, egy kedves és csendes, Balaton közeli kisvárosban élek. Két lánygyermekem van, akik nem velem élnek, de napi kapcsolatban vagyunk velük. a kisebbik szeptemberben tölti a 15.  életévét, a nagyobbik pedig áprilisban már 22 éves lesz. 

Az életem során, számos szakmában kipróbáltam magam mielőtt 2023 őszén az idősgondozásra rátaláltam volna. A középiskolai tanulmányaim befejezése után az Országos Mentőszolgálatnál lettem mentőápoló, ahonnan egy balatoni strandra kerültem, mint vízimentő. Itt a sorkatonai szolgálatom kezdetéig dolgoztam. Ennek köszönhetően a Honvédségnél is egészségügyi katonaként teltek napjaim. Leszerelésemet követően pedig rövid ideig még az egészségügyben maradtam. Egy betegszállító cégnél dolgoztam betegkísérői beosztásban.

Onnantól kezdve viszont a személy és vagyonvédelem területe vonzott magához. Személyvédelmi őr lettem és ebben a szakmában tíz évet töltöttem el. Mellette pedig aktívan egy küzdősportot űztem. Közben tanultam, fejlesztettem magam szakmai téren. 

A sportolást túlzásba vittem olyannyira, hogy 2011 júniusában úgynevezett sportszívet diagnosztizáltak nálam, tehát a szívem bal kamrája „extrém módon” megnagyobbodott. Ekkortól kezdve az életem kissé átalakult.

Az általam annyira szeretett sportot és a munkámat is feladni kényszerültem az orvos tanácsára. Új életet kellett kezdenem. Onnantól kezdve több területen is kipróbáltam magamat. „Szinte minden voltam csak akasztott ember nem.” A vendéglátás és az építőipar területén töltöttem el több időt. 

Erősen próbálgattam a határaimat, mert szerettem volna visszatérni úgy a sporthoz, ahogyan a személyvédelemhez is. Ennek meg is lett a böjtje. 2015 szeptemberében a Balatonfüredi Állami Szívkórházba kerültem, ahol semmi jóval sem bíztattak. Már az egész szívem meg volt nagyobbodva annyira, hogy a fizikai terhelhetőségem közelített a nullához. Szerencsére nagyon jó kezekbe kerültem, megműtöttek és beültettek egy pacemakert defibrillátorral. A munka világába teljesen vissza már azóta nem térhetek, leszázalékoltak. 

Elkezdtem tehát keresni ismét azt a munkát, ahol megtalálhatom végre magam és ahol a rám bízott feladatokat el is tudom látni vélhetően majd. Természetesen itthon szinte az esélytelenek nyugalmával keresgélhettem, mivel sehová sem vettek fel. Sem az életkorom sem pedig a betegségem okán noha a végzettségem megfelelő is lett volna, ezért külföldön is szerencsét próbáltam az angol tudásomra alapozva. 

Nyugat-Európa szinte összes országát bejártam alkalmi munkákat végezve és közben pedig kitartóan jelentkezve a legkülönfélébb állásokra. „Természetesen” sikertelen volt a legtöbb próbálkozásom, mert amint kiderült a betegségem máris alkalmatlan lettem az adott munkakör betöltésére. Egy munka volt csak stabil és hosszútávú a riksázás és egyben idegenvezetés. Mégis úgy éreztem, hogy valami hiányzik, még nem „érkeztem meg”. 

A „nagy keresés” ideje alatt rengeteget voltam Svájcban, Ausztriában és Németországban is. Így a német nyelv lassacskán rám ragadt, mint Pistikére a sár eső után. Természetesen nem tudok tökéletesen németül, de annyira igen, hogy meg tudjam magam értetni. Emellett pedig folyamatosan tanulom a nyelvet, hiszen a mindennapjaim részévé vált.

2023 őszén, valamikor szeptember végén, München mellett voltam egy Jóbarátomnál vendégségben. Miután közel egy hónapig jártam Németország nyugati felét, különböző alkalmi munkákat végeztem. Mielőtt hazautaztam volna, szokás szerint náluk „töltődtem fel”. Ő és a kedves párja is, aki egyébként kórházi nővér, keresték nekem a munka-lehetőségeket szinte folyamatosan. Mivel jól ismernek mindketten és tudtak az egészségügyi múltamról, valamint, hogy gyerekként a mozgássérült nagymamámat is én láttam el, megemlítették az idősgondozást, mint lehetőséget. Az azt megelőző évek során is rengeteg olyan alkalmi munkám akadt, ahol idősebb emberekkel kerültem kapcsolatba. Bevásárlás, kerti munkák és takarítás. 

A családomban szinte belém ivódott a másokon való segítségnyújtás, az idősek tisztelete és szeretete. Nagymamámnak tulajdonképp a „jobb keze” voltam már óvodás koromtól kezdve gyakorlatilag a haláláig. Később pedig egy másik idős családtagunk gondozásában vettem részt, aki műlábbal élt és az utolsó két évében már nagyon nehezen mozgott.

Tehát szinte nem is volt kérdéses számomra, hogy jelentkezzek idősgondozónak. Csak egy kérdés volt:-melyik céghez?

Interneten böngészve sokszor kerestem rá az idősgondozásra, így egyre több olyan cég hirdetésével találtam szembe magam, akik ezzel a tevékenységgel foglalkoznak. Mindig is maximalista voltam, a legjobbat kerestem. Számomra ez a Hausengel volt, ahogy azt akkor sejtettem és azóta meg is tapasztaltam.

Persze ahhoz, hogy jelentkezni merjek szinte a telefonhoz kellett kényszeríteni. A legfőbb két kétségem saját magammal szemben: a nyelvtudásom illetve a betegségem volt. Pedig az állapotom jelentősen javult a nyelv pedig tanulható. Végül rászántam magam, sikerült meghoznom életem talán eddigi legjobb döntését. Jelentkeztem.

A jelentkezést követő német nyelvű interjú során izgultam a legjobban, mint szerintem mindenki más is, aki jelentkezik. A végére viszont majdnem kiugrottam a bőrömből! Sikerült! Bekerültem a Hausengel csapatába. Az első megbízásom december elejével meg is kezdődött. Egy 98 éves hölgy volt az első gondozottam. A vele eltöltött 6 hét igazi mélyvíz volt számomra, de egyben meg is erősített abban, hogy jól döntöttem, amikor jelentkeztem.

Nem volt vele egyszerű az élet a demencia miatt, de legalább rögtön az elején láthattam ennek a hivatásnak az úgynevezett árnyoldalát is. Hogy milyen, amikor kicsit nehezebb egy megbízás. Egyben pedig már az elején rögtön az első megbízatás alkalmával megtapasztalhattam azt a profizmust, kedvességet, ami a kapcsolattartókat jellemzi.

Gyakorlatilag szinte napi kapcsolatban voltunk és tartották bennem a lelket, mert volt olyan is amikor arra volt szükség. De végül ez a megbízás rávilágított arra, hogy „megérkeztem”. Ez az a munka, amit szeretnék végezni, amíg csak lehet és amíg képes vagyok rá. Egyszerre mutatta meg ez a Néni a gondozói lét legnehezebb és legszebb oldalát is. Mert annál nincs is szebb, mint amikor egy másik ember szemében látod, hogy örül a jelenlétednek és bízik benned. 

Első hallásra a vállalkozás gondolata kissé idegen volt számomra, mivel egy külföldi országban ezt a tevékenységet még nem folytattam. Miután átolvastam az összes anyagot, amit a munkáról és a Hausengellel való franchise feltételeiről kaptam, már bele mertem vágni.

Nagyon fontosnak és kifejezetten jónak tartom azt, hogy nem kell külön a „papírmunkával” foglalkoznom és ezáltal teljes erőbedobással tudok koncentrálni a rám bízott idősre. Nem tudom elégszer szavakban kifejezni azt, hogy a kapcsolattartóink által végzett munka mekkora segítséget is jelent a mindennapokban. Azt pedig, hogy a Hausengel minden papírmunkát elintéz a gondozók helyett csak megköszönni tudjuk. Mint ahogy a kapcsolattartóink önzetlen munkáját is. A Hausengel érezhetően egy Család. Jó érzés a részének lenni. Kiemelném még azt is, hogy a megbízások idején egy igazán széleskörű biztosítási csomaggal is segítik a munkánkat, amiben a felelősség biztosítás is szerepel, a betegbiztosítás mellett. Szerencsére még nem kellett igénybe vennem, de határozottan megnyugtató. 

A másik nagy előnynek az önállóságot tartom. Saját magam tudom eldönteni, hogy milyen, valamint mennyi időre vállalok megbízást. Teljesen korrekt, mindenre kiterjedő tájékoztatást kapunk az ajánlatról. Kiemelhető az is, hogy a nap 24 órájában elérhető a cég, ha bármi olyan felmerülne amit egyedül vagy pedig az adott család segítségével nem tudnánk megoldani.

A mostani megbízásom egy idős úrhoz és a családjához vezetett, ahol az eltelt közel egy év alatt, szinte már családtagként kezelnek. Mind a betegtől mind pedig a családja részéről nagy szeretetet kapok és nincs is olyan esetleges ügyes –bajos gond vagy probléma, amit ne tudnánk megoldani, szinte azonnal. Ehhez hozzátartozik még az is, hogy egy olyan váltótársam van, akivel mindig zökkenőmentesen zajlik az átadás –átvétel és akivel a „gondozottunk” aktivizálását is közösen tudjuk végezni. A család bevonásával folyamatos fejlődés érezhető az idős fizikális képességeiben és egészségügyi állapotában.

Pedig az első találkozás kissé „mókásra” sikeredett. Az azóta már „címzetes nagybátyám” a feleségével él egy családi házban, a fiúk pedig a ház másik felében. Termetem egy grizzly medvét idéz, ehhez pedig társul a nagyon rövid haj és egy erősen őszülő szakáll. Tehát nem mondható túlzottan barátságosnak a külsőm, pedig igazából „kenyérre lehet kenni”.

Megérkeztem a családhoz egy zivataros délelőtt. Mivel elsőre nem találtam meg a csengőt, felhívtam a megadott telefonszámot a bejárat előtt. A ház asszonya jött is ajtót nyitni. Amint meglátott kikerekedtek a szemei majd, nagyon rövid bemutatkozást követően szólt a váltómnak, hogy mutassa meg a házat illetve azt is ahová le tudom tenni a csomagjaimat, de neki most sürgősen fel kell mennie a férjéhez. A lepakolást követően a kollégám felkísért az emeletre, bemutatni az idős úrnak.

A következő kép fogadott: a Néni kezeit tördelve részletezte a betegágy mellett állva a férjének, hogy nem tudja mi lesz most, mert ekkora embert még nem látott és leginkább egy nagy bozontos medvére hasonlítok… és így tovább. Az ágyban fekvő úr pedig próbálta nyugtatni, hogy ne aggódjon, majd csak lesz valahogy. De amikor felnézett hallva a bemutatkozásomat, egy rövid „örülök” után nyakig betakarózva az alvás mellett döntött. Ez volt náluk a legnehezebb nap.

Ezt követően az első két-három nap az ismerkedés jegyében telt, de azóta már olyanok vagyunk a gondozottammal, mint két nagyon régi jóbarát. Szinte már az is elég, hogyha csak összenézünk, máris tudjuk, mit szeretne a másik. Rengeteget beszélgetünk, tanít németül, játszunk, viccelődünk, tornázunk és próbáljuk kihozni a legjobbat a minden-napokból. A magyar konyha pedig a nagy kedvencük lett.

A feleségével pedig szintén jó lett a kapcsolatunk, bár vele akadnak kisebb –nagyobb különbözőségek, abból eredően, hogy pillanatok alatt változik a hangulata, de mindig sikerül jó irányba fordítani a dolgokat. Egyetlen fő problémája az, hogy mióta gondozója van a férjének, nem ő látja el a körülötte lévő tehendőket. Ugyanakkor ezekre már nem is lenne képes a saját betegsége miatt, ami pedig nagyon zavarja. Vele is rengeteget beszélgetünk, humorizálunk illetve, közös programokat csinálunk. Amikor letelik a megbízás, mindketten kérdezik: „Ugye visszajössz hozzánk?” 

A család részéről a kapcsolattartó az ő fiuk, aki a ház másik felében él. Vele is nagyon jó kapcsolatot ápolunk. Nagyon nyitott mindenre, ami az Édesapja egészségének javulását szolgálja. Így lettem egy „zordon nagy medvéből Angyalmackó”.

Összeségében elmondhatom azt, hogy 50 éves koromra eljutottam arra a pontra, hogy azt a munkát végzem, amiben végre megtaláltam önmagam, és amit nagyon szeretek. Igazából az Idősgondozás nem is munka szerintem hanem, Hivatás.

HIVATÁS csupa nagybetűvel, amit csakis szívvel és lélekkel lehet végezni. Ehhez nem elég az ha csak félgőzzel csinálod, bele kell adni Apait –Anyait. Hiszen felelősséggel tartozunk egy másik emberért, aki sok esetben csak ránk számíthat. Mi alakítjuk ki a napirendjét, illetve mi figyelünk oda a testi és lelki egészségére is a legjobb tudásunk szerint. Előfordulnak rosszabb pillanatok, kisebb –nagyobb bajok és gondok. Nincs annál jobb és szebb érzés szerintem, mint amikor az egyébként javarészt ágyban fekvő Gondozottad, szinte „kirepül” az ágyból, hogy üdvözöljön téged, mert visszatértél Hozzá a szabadságodról. 

Elkezdi mesélni neked, a távolléted alatt vele történt élményeit, rosszat és jót egyaránt. Amikor bízik benned és számít rád tudván, a segítségére vagy ott és érzi, hogy ezt szívvel és lélekkel próbálod csinálni.

Azt pedig, hogy mi a rossz ebben a munkában? Talán csak a családomtól való távollétet tudnám említeni. Ugyanakkor a mai világban nem okoz gondot a kapcsolattartás a szeretteimmel. Ha egy gondozó úgy végzi a munkáját, ahogy azt legjobb tudása engedi, akkor repül az idő.

Összefoglalva, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki Idősgondozó szeretne lenni, hogy a Hausengellel vegye fel a kapcsolatot. Mert ők olyan támogatást adnak a partnereiknek, amire nyugodtan lehet alapozni. Gyakorlatilag mindent elintéznek és megszerveznek a Gondozóknak, így valóban csak a munkára szükséges koncentrálni- igazi Hátország a cég.