Az utam a Hausengelig – Egy gondozó tapasztalatai
Katalin Erzsebet Haklikne Loczi
Több,mint tíz éve dolgozom Németországban. Az első évben egy másik cégnél kezdtem el munkát vállalni idősgondozóként, majd közel nyolc évig takarítással foglalkoztam. Ebben az időben többféle munkakört kipróbáltam, de valahol mindig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy a gondozás az, ami igazán nekem való. Amikor megszületett a két unokám, életem fontossági sorrendje megváltozott. Szerettem volna több időt otthon tölteni, velük lenni és mégis megmaradni a németországi munkalehetőségek mellett. Felmondtam a munkahelyemen és hazaköltöztem.
Ezután tudatosan kezdtem keresni egy olyan megoldást, ami lehetővé teszi, hogy mindkét világból megkapjam a nekem megfelelőt: otthon is legyek, de dolgozhassak is. Ekkor újra eszembe jutott a gondozás. Már volt benne tapasztalatom, ráadásul mindig is közel állt a szívemhez.
Már gyerekkoromban is szerettem idős emberek társaságában lenni. A nagymamám az élete utolsó éveiben nálunk lakott, súlyos demenciával küzdött. Nehéz volt látni, hogy az a nagymama, aki annyi mindenre tanított, már nem ismer meg. Ugyanakkor ott volt bennem az érzés: egyszer, ha az élet úgy hozza, én idősekkel szeretnék foglalkozni. Egy másik szép emlékem is ehhez kapcsolódik: amikor kicsi voltam és a szüleim dolgoztak, édesanyám kis falusi boltjába sok idős ember járt be, akik sokszor magukkal vittek, hogy vigyázzanak rám. Annyi szeretetet kaptam tőlük, amit soha nem felejtek el. Most érzem: eljött az idő, hogy valamit visszaadjak ebből.
A gondozás nem mindig könnyű. Az első nehezebb pillanatok mindig akkor jönnek, amikor az ember egy új helyre kerül. Nem csak a gondozottnak, de a családnak is el kell fogadnia az új személyt. Idő és türelem kell hozzá, hogy kialakuljon a bizalom és a kapcsolat. Volt egyszer egy bácsi, akit gondoznom kellett. Erősen demens volt, szinte egyáltalán nem beszélt. A napi rutint végigcsináltuk, de szinte semmi visszajelzést nem kaptam tőle. Ennek ellenére minden nap kedvesen, mosolyogva fordultam felé. Egyik nap megfogta a kezem, rám nézett, és csak annyit mondott: "Köszönöm". Egy könnycsepp legurult az arcán. Az ilyen pillanatokért éri meg csinálni ezt a munkát.
Persze előfordul az is, hogy nem fogadnak el egyből. Egy alkalommal az ápolt teljesen elutasító volt. Nem engedte, hogy segítsek neki. A saját tányérját és evőeszközét mosta el, és egyedül akart enni. Nem tudtam, hogyan nyissak felé. Egyszer gondoltam egyet, szépen megterítettem a reggelit, és megkértem, hogy együnk együtt. Meglepetten nézett rám, de leült. Innentől kezdve mindig együtt ettünk.
A Hausengel cégre egy kedves barátnőm, Juhász Ágnes hívta fel a figyelmem. Ő már néhány hónapja dolgozott náluk, és csak jókat mesélt. Úgy gondoltam, ha ő ennyire meg van elégedve, akkor nekem is érdemes megpróbálni. Általa jelentkeztem, és nagyon gyorsan fel is vették velem a kapcsolatot. A kapcsolattartó hölgy kedves volt, minden kérdésemre készséggel válaszolt, részletes tájékoztatást kaptam a cégről és a feladatokról. A nyelvtudásomat is felmérték, és a kezdési időpontot is rugalmasan igazították hozzám.
Tavaly júniusa óta vagyok a Hausengelnél. A harmadik gondozottamnál dolgozom jelenleg, és bízom benne, hogy hosszú távban gondolkodhatunk. A család elfogadott, a gondozott pedig kedves és nyitott volt velem. Persze itt is akadtak nehezebb pillanatok: az ápolt, aki eleinte nagyon pozitívan állt hozzám, később hirtelen elutasító lett. Két hétig türelmesen, kedvesen viszonyultam hozzá, mire visszaállt a bizalom.
A Hausengel egyik legnagyobb előnye, hogy nem hagy magadra. Bármilyen kérdésem volt, mindig volt kihez fordulni. A vállalkozás sem riasztott el, mert korábban is ebben a formában dolgoztam, és a cég mindenben segített.
Számomra fontos, hogy dönthetek: visszamegyek-e egy adott családhoz, meddig maradok. Fontos a biztonság is: a biztosítás megléte nyugalmat ad, hiszen sosem lehet tudni mi történik.
A tanácsadók minden esetben segítőkészek voltak. Több kapcsolattartóval is beszéltem már, mindannyian támogatóak és minden információt megadnak, amire csak szükségem van.
Ha ma visszatekintek az elmúlt évekre, biztosan állíthatom, hogy minden döntésem, minden tapasztalatom ide vezetett. Nem volt mindig könnyű, de mégsem cserélném el semmire. Minden ápolt, minden család, ahol megfordultam, hagyott bennem valamit és remélem én is hagytam bennük egy kis nyomot.
A Hausengel egy biztos háttér, egy támogató közösség, ahol tudom: nem vagyok egyedül. Ezért őszintén, szívből tudom ajánlani mindenkinek, aki ebben a hivatásban gondolkodik.
Ez nem csak munka. Ez hivatás. Ez szívből jön.
