Az a bizonyos csend
Laura Bihari, Bataszek
Nagyon meleg volt az augusztus Magyarországon, közel 38 fokig szaladt fel a hőmérő higanyszála 2010 –ben, azonban nem törödtem vele, mert két hónapnyi keserves munkakeresés után megbízást kaptam a Hausengel-en keresztül és lelkesen készülődtem külföldre. Tapasztalatlanul indultam el a hosszú útra, a sofőrök éjszaka utaztak, nem is sejtettem, hogy a nagy hőség miatt a rajtam lévő egy szál póló kevés lesz. Nagyon meglepett, hogy Németországban mindössze 22 fok volt az érkezésemkor. Mire a gondozottamhoz kerültem, még mindig vacogtam a hidegtől. Kedvesen és barátságosan fogadott, én pedig mindenre igyekeztem odafigyelni, hogy megértsem őt, hogy el tudjam látni a munkámat. Néhány nap után kezdtem belerázódni az egészbe. Gondozottam intelligens asszony volt, sokat segített, mesélt nekem és végtelen türelemmel állt hozzám. Az első tévhitem az volt, hogy úgy mozogjak a lakásában, hogy őt még véletlenül se zavarjam meg. Nem telt el egy hét sem, amikor szóvá tette nekem, hogy mennyire halk vagyok. Arra kért, hogy legyek kedves teljesen normálisan viselkedni, mert ha hallja azt, hogy a konyhában vagyok, vagy csak elmegyek a folyosón, akkor nem érzi magát olyan magányosnak. Onnantól kezdve bátrabban közeledtem, tettem a dolgom, tudván, hogy nem zavarja.
Nekem ez volt az első kedves történetem, még sok ilyen következett, mégis ez volt az ami a mai napig eszembe jut, lelkesít.
